Eladó életek:
Az erdélyi szászok sorsa – és a miénk

3,000 words

English original here

Eladó életek
Írta és rendezte: Razvan Georgescu
2014

Angol nyelvű hangfelvétel: használja a fenti lejátszót, vagy kattintson ide. Az MP3-fájl letöltéséhez kattintson ide jobb egérgombbal, majd válassza a „Link mentése másként,” vagy „Hivatkozás mentése másként” menüpontot. Feliratkozás a Counter-Currents hangfelvételeire: kattintson ide.

Az Eladó életek című dokumentumfilmet egy román forgatócsoport készítette az HBO Europe tévécsatorna számára. Románul Pașaport de Germania, németül Deutsche gegen Devisen, angolul Trading Germans címen mutatták be 2014-ben; eddig Romániában, Németországban és Magyarországon került képernyőre. Nem valószínű, hogy ezeken az országokon kívül nagyobb figyelmet keltene, témája ugyanis különleges: az erdélyi szászok titkos eladása és emigrálásuk Erdélyből Nyugat-Németországba a hidegháború évtizedeiben, ami a mai napig a legnagyobb Európán belüli migrációnak számít a II. világháború vége óta. A nemzetközi érdeklődés hiánya sajnálatos, mivel az alkotás értékes tanulságokat hordoz mindazok számára, akik fontosnak tartják az európai identitás jövőjét.

A film nem vázolja fel az erdélyi szászok II. világháború előtti történelmét, ezért én most megteszem. Történetileg több német etnikumú közösség élt Erdélyben – a két legnagyobbat az erdélyi szászok és a bánáti svábok alkották, és mellettük volt még néhány kisebb csoport szórványban.

A Magyar Királyságban élő szászok nevüket a Szászországból érkező első telepesek után kapták; később csatlakoztak hozzájuk újak Németország minden régiójából, csakúgy mint Németalföldről, Flandriából, Wallóniából és Franciaországból. Eredetileg II. Géza magyar király hívta meg őket a térség betelepítésére a XII. században, részben védelmi célból, részben azért, hogy a telepesekkel együtt német mezőgazdasági, építészeti és bányászati ismereteket hozzon az országba. A XIII. században soraikat megerősítette egy második bevándorlási hullám, amely a Német Lovagrenddel érkezett. (A lovagok tizennégy évet töltöttek Erdélyben, mielőtt II. András kitiltotta őket, ezután Poroszországban telepedtek le.) Az erdélyi szászok védművek sorát hozták létre, erődtemplomokat és hét megerősített várost építettek fel – innen származik Erdély német neve: Siebenbürgen. Az erődítményeket először a mongolok elleni védekezés során használták, majd a török betörések megállítására. A szászok a régiót pusztító összes konfliktusból kivették részüket.

A szász közösség évszázadokig elit státuszt élvezett Erdélyben, az 1848-as forradalom során azonban elkezdődött a kiváltságaik felszámolása, amelynek célja az volt, hogy a magyar etnikum fennhatósága alá vonják a területeiket. A szászok az I. világháborúban az osztrák-magyar hadseregben harcoltak, majd miután a trianoni békeszerződés Erdélyt Romániának juttatta, román állampolgárok lettek. Ami az én személyes kötődésemet illeti, édesanyám felmenői erdélyi szászok voltak, akik a XX. század elején vándoroltak ki az Egyesült Államokba.

A bánáti svábok Németország délnyugati részéből, Svábföldről származtak. Őket a Habsburgok a XVIII. században hívták be, hogy újranépesítsék velük a török háborúk idején kiürült és elpusztított területeket, és segítségükkel új védőbástyát építsen az Ottomán Birodalom határán.

Az Eladó életek az erdélyi szászok történetét a II. világháború idején kezdi, és interjúalanyok vallomásai alapján bontja ki az eseményeket. 1939-ben nyolcszázezer szász és sváb élt Erdélyben. Szerte a germán világban izgatottan és lelkesen fogadták a Harmadik Birodalom felemelkedését, és ez alól az erdélyi németség sem volt kivétel. Köreikben hamarosan gyökeret vert a nemzetiszocialista eszme – bár néhány megszólaló a filmben azt állítja, hogy az általános lelkesedés ellenére voltak olyanok is, akik elutasítóan fogadták a fejleményeket. Ők tartottak attól, hogy a náci ideológia konfliktust fog kirobbantani román szomszédaikkal. Esetenként családi vitákhoz vezetett az, hogy a családtagok egy része a nemzetiszocializmus hívévé vált, míg mások tartózkodóak maradtak.

Amikor 1940-ben Románia először háborúba lépett, az erdélyi németek a román hadseregben szolgáltak, vagy önkéntesként a Waffen-SS-be léptek be. Antonescu marsall és Hitler 1943-as megegyezését követően azonban a román hadseregben szolgáló németeket – ahogyan az egyik interjúalany fogalmaz a filmben, „kötelezően önkéntes” jelleggel – átvették a Wehrmachtba, vagy a német haderő más egységeibe. A Waffen-SS és a német hadsereg hetvenezer erdélyi tagjának egyharmada esett el a háború során.

Amikor 1944-ben Románia átállt a Szovjetunió oldalára, megkezdődött a romániai németek tömeges emigrálása Németországba. A hadsereg kísérletet tett arra, hogy a németeket evakuálja az előrenyomuló Vörös Hadsereg elől, és becslések szerint százezer embert sikeresen át is telepítettek. Rajtuk kívül sok, a hadseregben szolgáló katona a háború végén német területen találta magát, és számukra engedélyezték, hogy maradjanak. A humanitárius okokból bevezetett családegyesítési törvények értelmében az újonnan nyugatra érkezőkhöz családtagjaik is csatlakozhattak.

A hátramaradók sorsa sajnos hamarosan rosszra fordult. Még zajlott a háború, amikor elrendelték a német etnikumúak deportálását szovjet munkatáborokba. Hetvenezer férfit és nőt vetettek fogságba, és tizenöt százalékuk sosem tért haza. 1945 márciusában a román kormány államosította a németek tulajdonát (1948-ban ezt aztán kiterjesztették mindenkire), amelynek következményeként bérmunkások lettek azon a földön, amelyet őseik századok óta birtokoltak és műveltek.

Ezt követte a deportálás a Baragan pusztába. 1951. június 18-án a román kormány letartóztatott negyvenötezer embert a Bánságban – nemcsak németeket, hanem szerbeket és arománokat, valamint mindazokat, akiket a kommunista rendszer ellenségeinek tekintettek – és a „román Szibéria” néven is ismert Baraganba hurcolták őket, ahol sem szálláshelyet, sem ellátást nem kaptak. Itt is sokan vesztették életüket.

A fenti megpróbáltatások ellenére az erdélyi németek sorsa még mindig kedvezőbben alakult, mint nemzettársaiké a keleti blokk országaiban, mivel másutt a német népességet erőszakkal kitelepítették a háború után. Az erdélyiek azért kerülték el ezt a sorsot, mert fontos szerepet játszottak Románia gazdasági életében. Megengedték nekik, hogy továbbra is használják nyelvüket és továbbtanuljanak német nyelvű intézményekben, ami nagyon hasznosnak bizonyult később, amikor Németországba emigráltak. Ettől függetlenül a filmben megszólalók arról számolnak be, hogy a német kisebbséget ellenséges hangulat vette körül a háború utáni Romániában.

Ezen a ponton kezdődik a történet, ami köré a film felépül. A háború utáni kegyetlen bánásmód és a kommunista Romániában tapasztalható nehéz életkörülmények (hiánygazdaság, megszorítások, az élet minden területére rátelepedő bürokrácia) következményeként az 1960-as évekre a romániai németek már nagyon szerették volna elhagyni az országot. Johann Lippet író, a film egyik interjúalanya erdélyi német költők ebben az időben írt versein keresztül mutatja be azt a reménytelenséget és világvége-hangulatot, ami a közösség akkori lelkiállapotát jellemezte.

Ebben az időben ismerte fel a nyugatnémet kormány, hogy romániai testvéreik humanitárius katasztrófa áldozatai. A német állampolgársági törvény szerint a kelet-európai német etnikumú személyek németnek tekintendők, és jogosultak az állampolgárságra (ezt a törvényt 1990 óta megszigorították). A német kormány tehát felvette a kapcsolatot a román hatóságokkal – akik meglátták a helyzetben rejlő üzleti lehetőséget.

A titkos tárgyalásokat német részről Heinz Günther Hüsch vezette, aki az üzletelés 1968-as kezdetétől 1989-ig, a román kommunizmus bukásáig volt hivatalban. Ő a film egyik főszereplője. Több százszor látogatott Romániába az évek során, nem hivatalos személyként, hanem mint turista, egyszóval bármiféle diplomáciai védettség nélkül. Kezdetben több millió márkával a bőröndjében utazgatott, testőr nélkül, csak egy pisztollyal felszerelve – később a jelek szerint banki átutalásra váltottak. Minden egyes útján több ezer romániai német kiengedését intézte el. Négy német kancellár alatt teljesített szolgálatot, miközben hivatalosan egyik ország sem ismerte el a folyamatban lévő emberkereskedelmet. Hüsch azt mondja, hogy még abban sem voltak biztosak, hogy valójában kivel kötnek üzletet, bár feltételezték, hogy a Securitate, a román titkosrendőrség volt a partner (ez később be is bizonyosodott).

A filmben az interjúkon keresztül a tömeges migráció politikai és személyes oldalát is megismerhetjük. A politikai oldalt az ügyletekben részt vevő német és román hivatalnokok képviselik, például Hüsch, valamint Hans-Dietrich Genscher, aki 1969–1974 között belügyminiszter, majd 1974 és 1992 között külügyminiszter és alkancellár volt; román részről pedig Stelian Octavian Andronic, az 1980-as évek főtárgyalója. Az emberkereskedelem személyes oldaláról Johann Lippet sváb író, Karl Hann organikus gazdálkodó, Hans-Günther Schmidt sváb kézilabdázó (Románia egyik ifjú sportcsillaga, aki 1963-ban Nyugat-Németországba emigrált, és a ’60-as és ’70-es évek egyik híres játékosa lett), Hartwig Ochsenfeld sváb fordító, Erika Lazar orvosasszisztens, és a Bader házaspár –Helmut, informatikus és Christine, tanár – tesz tanúságot.

Abban minden migráns egyetért, hogy bár nagyon szerették volna elhagyni Romániát és Nyugatra menni, mégis nagy szomorúságot okozott nekik, hogy el kellett hagyniuk a szülőhazájukat, az őseik földjét. Ahogyan Erika Lazar fogalmaz, „Ez volt a történelmi helyzet, és nem tudtuk kivonni magunkat alóla”. Úgy tűnik, hogy a romániai németek beletörődtek sorsukba, mivel nem láttak maguk előtt jövőt a szülőföldjükön. Másrészt Erika szavaiból az is kitűnik, hogy úgy érezték, visszatérnek az őseik eredeti hazájába, és bár az első időszakban be kellett illeszkedniük az új országba, mivel németek voltak, ez gyorsan és könnyen ment.

Azonban néhány megszólaló arról is beszámol, hogy az életük nem volt éppen gondtalan, amikor Németországba érkeztek. Christine Bader felidézi, hogy indulás előtt tájékoztatást kaptak a várható anyagi juttatásokról, de nem számítottak a gyötrő honvágyra, vagy arra, hogy az őslakos németek nem fogadják őket kitörő örömmel. Karl Hann szintén arról számol be, hogy csalódott Nyugat-Németországban, ahol szerinte hiányzott az „emberi tényező,” és ahol az élet a fogyasztás körül forgott. (Ezzel ellentétben Hartwig Ochsenfeld azt mondja, számára a legvonzóbb Németországban éppen a vásárolgatás volt.) Hann hamarosan elhagyta Németországot, előbb Svájcba ment, aztán Kanadába, és végül hazatért Erdélybe, ahol most biogazdálkodást folytat. Ezzel kapcsolatban érdekes megjegyzést tesz: „Ha belegondolsz, hogy mennyi parlagon heverő föld van itt, és mennyi ember dolgozik idegen országokban pár euróért, miközben itt mindent felver a gaz… Ennek az országnak van jövője. Számomra a jövő nem Nyugaton van többé, hanem Keleten – itt, Erdélyben.”

A kiábrándulás érzését közvetíti egy vers, amit Lippet szaval el: „Itt élek most, Sandhausenben, Heckengartenben. A környéken az örökség: utcák, amelyek Mörike, Haptmann, Lessing, Brecht, Hölderlin, Kant és Hegel nevét viselik. De ha figyelmes vagy, láthatod: ezek csak közlekedő utak. Minden rendben lesz? A kilátás Odenwald felett akadálytalan. De most újra meg kellene tanulnom írni, az új helyesírás szerint. Nem, én már nem fogom ezt megtanulni.” A szavait illusztráló montázst a filmkészítők egy Lippet németországi otthonától nem messze található McDonald’s képével zárják.

De ne időzzünk túl sokáig az elidegenedés érzésénél, ami természetes, amikor valaki a szülőföldjét elcseréli egy új hazára. A film összes megszólalója világossá teszi, hogy nagyon jó életet élhettek azután, hogy elhagyták Romániát. Az erdélyi németek tömeges kivándorlásának története sokkal örömtelibb és jobban végződik, mint a legtöbb hasonló történelmi migráció. Hann kivételével ma valamennyien Németországban élnek. Oschsenfeld elmeséli, hogyan kötött békét a kettős identitásával. Azt mondja, amikor először Nyugatra jött, bármit megtett volna, hogy őslakos német lehessen, ma viszont nagyra becsüli bánsági sváb származását, és nem cserélné el semmiért. Azt is megjegyzi, hogy az Erdélyben töltött fiatalkora, ahol sok nemzetiség élt egymás mellett, felkészítette őt a globalizált világra, ahová Európa mostanában lépett be.

Az Eladó életek bemutatja, hogy az évek során a románok az emberkereskedelmi ügyleteket egyre újabb és újabb akadályok felállításával nehezítették, hogy még több pénzt zsarolhassanak ki a németekből. A kivándorlók közül sokan nem tudták, hogy Németország már kifizette a távozásuk árát, a román hatóságok pedig ezt kihasználva tőlük is követelték a lelépési pénzt, időnként több tízezer német márkát (aminek a birtoklása egyébként a kommunista Romániában tilos volt). Aztán a ’80-as években a román kormány hirtelen kitalálta, hogy mielőtt a kivándorlók elhagyják az országot, a németek még fizessék vissza a felsőoktatási képzésük költségét is – amit, ahogy a román tárgyaló Andronic rámutat a filmben, a román állam finanszírozott –, ráadásul kemény valutában. Andronic azzal védi ezt a gyakorlatot, hogy a kormány így védekezett az agyelszívás ellen, ami károkat okozott Romániának azzal, hogy a közpénzekből képzett egyének távoztak az országból. Hüsch erre azzal válaszol, hogy ez hazugság, mivel idősektől és gyerekektől is követelték a pénzt, és a migránsoknak csak harmada, negyede volt munkaképes korú. Hozzáteszi, hogy Németország vállalta, hogy fizeti a kivándorlók nyugdíját, valamint fizeti a fiatalok képzését, amivel Románia terhei csökkentek; továbbá a képzett romániai németek egy része nem tudott Németországban munkát vállalni és átképzésre szorult az oktatás színvonalának különbsége miatt. Mindezek ellenére Németország végül úgy oldotta meg a válsághelyzetet, hogy elfogadta a magasabb árat.

A film vége felé láthatjuk, hogy 2014-ben Andronic és Hüsch ismét találkoznak, és visszaemlékeznek a közös munkára, enyhén szólva eltérő nézőpontból:

Andronic: Mindenekelőtt humanitárius szempontok vezettek bennünket.

Hüsch: Ezek a ti szempontjaitok.

Andronic: A mieink és a tieitek.

Hüsch: Nem, ez egy üzlet volt!

Andronic: Nekünk nem volt üzlet, mivel vesztettünk rajta…

Hüsch: Vesztettetek embereket, de nyertetek pénzt… Egyetértek azzal, hogy nagy veszteség volt Romániának és nyereség Németországnak. De leginkább a szabadság nyert rajta.

A film végén az egyik utolsó megszólaló Viorel Bucur, egy román rendőrfőnök, aki részt vett az emberkereskedelemben (és amiből, saját bevallása szerint, szépen meggazdagodott). Dicséri korábbi üzleti partnereit: „Meghajolok Németország előtt. Minden elismerésem. Ha nem Bucur, hanem valaki más kért volna még pénzt, a németek azt is kifizették volna, csak azért, hogy hazavihessék az embereiket. A nemzet egyesítése: ilyet a románok sose tennének!”

A németek adásvétele 1989 decemberéig, a kommunizmus bukásáig folytatódott Romániában. A film végén megtudjuk, hogy 240 ezer fő hagyta el Erdélyt a program keretei között; a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a németek létszáma az 1939-es 800 ezerről alig 38 ezerre csökkent. A film nem mondja el, mi történt rögtön a bukás után: kinyíltak Románia határai, és a maradék erdélyi németség, attól tartva, hogy a kapuk ismét bezárulhatnak, rögtön élt a lehetőséggel és távozott. 1990-ben tehát újabb több százezres tömeg menekült Németországba, Ausztriába, az Egyesült Államokba és más országokba. Az ősi erdélyi német városok és falvak elnéptelenedtek, majd cigányok költöztek be, akik nem mutatnak sok tiszteletet a történelmi örökség iránt. Ezek a települések ma többnyire romokban állnak.

Lippet megjegyzi, hogy miközben az erdélyi németek egyénileg megszabadultak, többszáz éves hagyományokkal rendelkező, különleges etnikai közösségek pusztultak el. Bár a pusztulás békeidőben és önkéntes alapon történt, ez attól még egy tragédia. A film összes megszólalója érzi a veszteséget. Helmut Bader, amikor megkérdezik, mit jelent a haza, azt válaszolja: „A haza olyan, mint a zene,” nem definiálható, nem írható le szavakkal. A romániai németek sikeresen integrálódtak új otthonukban, de ehhez fel kellett áldozniuk a régi, valódi szülőföldjüket.

A DVD-n található extrákban találunk azért vigasztaló momentumokat is. Annak ellenére, hogy a németek már nem élnek Erdélyben, a posztkommunista román kormány próbálja megőrizni a hagyományaikat: a helyi románok tanulják a nyelvet és a híres kézműves mesterségeket. Talán ez a legnagyobb elismerés, amit ez az örökség kaphat – a németek egykori szomszédai még maguknál a németeknél is jobban értékelik, megőrzésre érdemesnek találják ezeket a hagyományokat. Szintén az extrákban hallhatjuk, amikor Hüsch azt mondja, mindig is tudatában volt annak, hogy a munkája eredményeként valami elvész – bár nyomatékosítja, hogy ezért a felelősséget a körülményeket alakító román kommunisták viselik, és nem a németek.

Ha van a filmnek hiányossága, az egyedül az, hogy csak a legszűkebb értelemben vett adásvétellel foglalkozik, a következményeket csak érintőlegesen, vagy egyáltalán nem említi. A megszólalók csak futólag mesélik el, hogyan alakult a sorsuk a kivándorlás után. Érdekes lett volna erről többet megtudni, vagy akár megismerni a Németországba települt migránsok életútjára, életvitelére vonatkozó statisztikai adatokat az elmúlt évtizedekből. Továbbá annak ellenére, hogy a migráció fél évszázaddal ezelőtt kezdődött, az első- és másodgenerációs erdélyi kivándorlókról semmit nem tudunk meg, bár ez a történet egy kulcsfontosságú része. (Remélhetőleg egy nemrégiben elkészült új dokumentumfilm ezt a hiányt pótolja majd.) Szintén kimaradt a maradék németség kivándorlásának története a kommunizmus bukása után. (Engem zavart még a rémisztőnek szánt, hatásvadász zene, ami a II. világháború alatti erdélyi nemzetiszocializmust bemutató képsorokat kíséri, és ami arra figyelmeztet bennünket, hogy mennyire „ördögi” az, amit látunk – bár ez csak egy apró kifogás.)

Mindezen hiányosságoktól függetlenül az Eladó életek több, mint a hidegháborús korszak egy kevéssé ismert történelmi epizódjának érdekes bemutatása. Üzenete érvényes mindazok számára, akiknek fontos az európai identitás jövője. A filmet megtekintő liberálisok valószínűleg megpróbálnak párhuzamot vonni a németek humanitárius migrációja és a napjainkban zajló európai migránsválság között. Ez a párhuzam azonban könnyen cáfolható: az erdélyi németek ugyanahhoz az etnikai közösséghez tartoztak, ugyanolyan a kulturális alapokkal és tulajdonságokkal rendelkeztek, mint a németországiak – amit nem mondhatunk el azokról, akik jelenleg elárasztják Európát. (A radikális liberálisok persze azt is állítják, hogy az etnikai identitás nem több, mint fikció.)

Nem, az Eladó életek üzenete az identitásról és a néphez való hűségről ennél mélyebb. Bucurnak igaza van, amikor dicséri Németországot azért, mert hajlandó volt milliárdokat költeni arra, hogy hazavigye a németeket a biztonságos óhazába. Ez a fajta etnikai tudatosság az, amit nekünk, európai identitáriusoknak a jelenlegi válsághelyzetben ki kell terjesztenünk nemcsak a saját népünkre, hanem mindenkire, aki európai származású. Németország kiállt a sajátjaiért. Az ellenkező hozzáállásra példa a romániai kommunizmus: bigottságból és rövidtávú anyagi érdekből hátat fordítottak német szomszédaiknak ahelyett, hogy megoldották volna a problémákat; a távozó németek után maradt űr pedig Erdélynek hosszú távú gazdasági és kulturális károkat okozott. Sajnálatos, hogy a mai német kormány képtelen különbséget tenni a hidegháború idején végzett humanitárius tevékenysége és aközött, ahogyan napjainkban fogadja be az ún. „menekültek” millióit.

Az erdélyi németek sorsa figyelmeztetés és ómen is a jövőre nézve. Ma nemcsak kisebbségeket fenyeget a kihalás veszélye, hanem nagy népi közösségek hagyományos identitása is támadás alatt áll. Támadja egyrészt belülről a neoliberalizmus és a multikulturalizmus, másrészt kívülről a tömeges bevándorlás. És tény az, hogy mi identitáriusok és nacionalisták nem állíthatjuk meg a változás hullámait. Éppen most hagyunk el mindent, ami a népeink önazonosságát századokig meghatározta. A kincseink vagy ugyanarra a sorsra jutnak, mint az erdélyi szászok városai, vagy múzeumokba szorulnak vissza, ahonnan csak emlékünnepségekre vesszük elő őket, mint a szászok a maguk színes és különleges népviseletét.

Függetlenül attól, hogyan alakulnak a dolgok, az angol, francia, német, amerikai, vagy bármely más identitás legjobb erőfeszítéseink ellenére sem lesz már a régi. Ez sajnos nem egy reális elvárás. A világ egyre gyorsuló ütemben változik. A múlt megismétlése helyett Gatsby módjára egy új identitást kell magunknak kialakítani. Ennek természetesen a saját etnikai és történelmi tradícióink mély ismeretén kell alapulnia, de nem kötődhetünk ezekhez szolgai módon. Üdvözöljük a változást, miközben megőrizzük annak a tudatát, hogy kik vagyunk, és elutasítjuk a neoliberalizmus által cserébe felkínált műanyag identitáspótlékot. Még ennél is fontosabb fejlemény, hogy európai és amerikai nacionalisták egyre nagyobb számban fordulnak Közép- és Kelet-Európa felé, ahonnan inspirációt merítenek, sőt, ahol akár menedéket is kérhetnek, ha a saját országaikban tarthatatlanná válik a helyzet. Az erdélyi németek sorsa reménnyel tölthet el bennünket: ha minden kötél szakad, átköltözhetünk máshová, hogy megmentsük magunkat. Az ezzel járó nehézségek ellenére lehetséges egy új hazában gyökeret ereszteni és kibontakozni, ha azokra az értékekre és hagyományokra építünk, amelyek a legdrágábbak számunkra. Lehetséges, hogy az erdélyi németek sorsa hamarosan a mi sorsunk lesz.

Az Eladó életek nincs fent teljes hosszában az interneten, azonban Romániából meg lehet rendelni DVD-n, amely az angol, német és román feliratozáson kívül 70 percnyi kiegészítő anyagot is tartalmaz. A webáruház román nyelvű, de nekem sikerült a Google Translate segítségével leadni a rendelést. (Jelen pillanatban sajnos „nincs raktáron.”) Létezik a filmnek egy kissé módosított verziója angol narrációval televíziók számára, ez két helyen is fent van YouTube-on, itt és itt. Megmagyarázhatatlan módon a videók megszakadnak egy óra után, bár a két verzió különböző részeket mutat.

A YouTube-on szintén elérhetők angol feliratos előzetesek, közülük ez a legérdekesebb.

Fordítás: Csató Pál

További magyar nyelvű írások