Férfi a XX. században
Ernst Jünger emlékezete 1895. március 29. — 1998. február 17.

2,721 words
[1]

English original [2]; Czech version [3]

Ha választhatnék, hogy melyik XX. századi személyiség életét éljem újra, nem kellene sokáig gondolkodnom. Ernst Jünger szinte mindent átélt, amit a században lehetett, és elment a végső határig abban, amit valaki egy földi pályafutás során elérhet. Egy hónappal a százharmadik születésnapja előtt halt meg – elképesztően hosszú életkora átfogta a Német Császárság, az I. világháború utáni német forradalom, a Weimari Köztársaság, a Harmadik Birodalom és a Német Szövetségi Köztársaság korszakát. Végül élete utolsó évtizedében láthatta az újraegyesült Németországot is, és mindvégig aktívan tevékenykedett.

Pályája ezért önmagában jelképezi Németország XX. századi történelmét, habár ő maga egész életében kívülállónak számított.

Bár Jüngert sokan gondolják valamiféle porosz arisztokratának, valójában polgári családba született a baden-würtenbergi Heidelbergben. Sportos fiatal volt, és korán kialakult az olvasás és írás iránti szenvedélye. 1913-ban elszökött otthonról, és beállt a francia Idegenlégióba. Egészen Algériáig jutott, azonban 6 hét után elbocsátották a szolgálatból, miután a Német Külügyminisztérium – Jünger apja kérésére – tájékoztatta a Légiót, hogy a fiú még fiatalkorú.

Nem kellett azonban sokáig várnia, hogy beteljesüljön az álma és katona lehessen, mivel a következő nyáron kitört az I. világháború. 1914. augusztus 1-jén, azon a napon, amikor Németország hadba lépett, Jünger önkéntesnek jelentkezett a 19. Hannoveri Hadosztály 73. Gyalogsági Ezredébe. Kiképzése után decemberben a francia frontra küldték. A háború hátralévő részét a tűzvonalban töltötte, tizennégyszer sebesült, megkapta az első osztályú Vaskeresztet és a legmagasabb porosz kitüntetést, a Pour le Mérite érdemrendet. A háború után könyveket írt háborús élményeiről – ezek közül a leghíresebb az Acélzivatarban, amely a mai napig a legismertebb műve angol nyelvterületen, és amelyet a háború alatt vezetett naplója alapján írt.* [4]

Jünger szokatlan módon mutatta meg a háborút, mivel – ellentétben más szerzőkkel – elutasította a pacifizmust, és hangsúlyozta az ipari lövészárok-háború életigenlő, kihívásként felfogható, már-már misztikus jellegét. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ünnepelte a háborút, mivel egyáltalán nem hallgatta el annak visszataszító vagy csúnya vonatkozásait, de egy nietzschei, amorális attitűd jellemzi, amely a modern háborúban a személyes kiteljesedés és önmeghaladás lehetőségét látja. Szintén hiányzik a könyvből az önéletrajzi és politikai megközelítés – alig tudunk meg valamit a háború politikai vagy stratégiai vonatkozásairól, és még kevesebbet Jünger háború előtti életéről. A könyv első vázlatai még tartalmaztak a német nacionalizmust éltető szövegrészeket, de Jünger a későbbi években állandóan átdolgozta a művet, és ezeket a részeket eltávolította az újabb kiadásokból, amelyek így kizárólag a frontkatona élményeire fókuszáltak.

Jünger könyvei a weimari időszakban, de különösen a Harmadik Birodalom éveiben a sikerlisták élére kerültek. Az 1920-as években nagy tisztelet alakult ki személye körül német nacionalista körökben, így az ekkoriban induló Nemzetiszocialista Pártban is. Főhadnagyi rangban a német hadsereg kötelékében maradt 1923-ig, emiatt nem vett részt közvetlenül a politikai életben. Későbbi visszaemlékezései szerint ebben az időben a háborúban szerzett fizikai és pszichikai sérülései miatt drogfüggő lett (ezt később azonban sikerült legyőznie). Miután távozott a hadseregből, egy rövid ideig a Freikorps nacionalista szabadcsapathoz csatlakozott, de hamarosan otthagyta őket. Saját beszámolója szerint azért, mert a tagság zömét alacsony nívójú emberek alkották, akik állandóan pénzt kértek tőle kölcsön.

Jünger sokat írt a weimari években, valamint biológiát, zoológiát és botanikát tanult, és neves entomológussá vált – a rovarok élete végéig foglalkoztatták (még egy rovarfajt is elneveztek róla). Tehetsége volt a fotóművészethez is. Számos esszét írt nacionalista kiadványok számára – ha a Counter-Currents már létezett volna abban az időben, Jünger bizonyára a szerzőink között lenne –, ezekben világossá tette megvetését a demokratikus értékek iránt. Ennek ellenére sosem lépett be egyetlen pártba sem, és bár kapcsolatban állt a nemzetiszocialistákkal és más szervezetekkel is, visszautasította, hogy közvetlenül részt vegyen a pártpolitikában. A nemzetiszocialisták kétszer is helyet kínáltak neki a Reichstagban, először 1927-ben, ekkor szellemesen így utasította vissza a felkérést: „Sokkal nagyobb dicsőség egyetlen jó sort leírni, mint hatvanezer idiótát képviselni a parlamentben.”

Jünger legközelebb a konzervatív forradalmárok csoportjához állt. Ennek a körnek a gondolkodói azonban nem vettek részt a napi politikai csatározásokban, ehelyett a politika, sőt az egész modern világ, benne a modern társadalom alapokig ható újraértékelését végezték el. Ennek eredményeként elutasították nem csak a liberális demokráciát, hanem a kommunizmust is, és az arisztokratikus, hierarchikus német hagyomány és a szocializmus szintézisét keresték. Monumentális feladat volt, szinte előzmények nélküli az európai történelemben az ókori görögök óta. Ehhez a körhöz tartozott Oswald Spengler és Arthur Moeller van den Bruck; hatást gyakoroltak többek között Martin Heideggerre és Julius Evolára is. Mint számos konzervatív forradalmár, Jünger is szabadon érintkezett a radikális jobb- és baloldallal egyaránt, és éppúgy érdekelte a német kommunisták és anarchisták tevékenysége, mint a nacionalistáké.

Jüngerhez különösen közel állt Ernst Niekisch, aki a nemzeti bolsevizmus néven ismert áramlat vezetője volt – ez az irányzat a nacionalizmust a kommunizmus legjobb elemeivel akarta kombinálni. Jünger gyakran publikált Niekisch Wiederstand (Ellenállás) című lapjában. Sok évvel később megjegyezte, hogy ha Hitler helyett Niekisch vált volna Németország vezetőjévé a ’30-as években, akkor a XX. századi német történelem egészen más, sokkal sikeresebb irányt vett volna.

1932-ben jelent meg Jünger máig legjelentősebbnek tartott filozófiai műve Der Arbeiter (A munkás) címmel. (Jelenleg nem elérhető angol nyelven, bár az év második felében tervezi megjelentetni a Northwestern University Press.) Ebben felvázolta, milyen civilizációt képzel el a jövő számára – erről lásd alább részletesen. Ugyanebben az évben tette közzé utolsó nacionalista irányultságú írásait, a későbbiekben attitűdje teljesen apolitikussá vált.

Hitler és a náci párt felemelkedését lelkesedés nélkül vette tudomásul. Visszautasított minden pozíciót, amit felajánlottak neki, nem engedélyezte, hogy az írásai hivatalos náci kiadványokban jelenjenek meg, és nem szerepelt náci rádióműsorokban. Szinte teljesen visszavonult a nyilvános élettől, bár továbbra is írt és publikált, és korai háborús könyveit jobban ünnepelték, mint valaha. 1939-ben jelent meg A márványszirteken című regénye, a totalitarizmus könnyen megfejthető allegóriája, amelyben egy kíméletlen diktátor, a főerdész elpusztít egy természetközeli életet élő tradicionális, arisztokratikus közösséget. Hogy a regény a nácizmus, vagy a kommunizmus, vagy mindkettő allegóriája, az a mai napig vita tárgyát képezi. Meglepő módon a könyvet nem tiltották be, és Jüngert sem tették feketelistára – alighanem azért, mert Hitler személyesen nagyra tartotta háborús hőstetteiért és könyveiért.

A nácik iránti ellenszenve dacára Jüngert a II. világháború kitörése előtt behívták a német hadseregbe, kapitányi rangban, amit ő szívesen elfogadott. A Wehrmacht 287. ezredében a 2. század parancsnokává nevezték ki, és 1940-ben részt vett a Franciaország elleni támadásban, ahol újabb Vaskeresztet érdemelt ki. A háború hátralévő részében azonban alig vett részt a harcokban, a párizsi megszálló hatóságokhoz osztották be szolgálatra. Egyik feladata a levélposta cenzúrázása volt; később azt állította, hogy több ember életét is megmentette azzal, hogy megsemmisített olyan leveleket, amelyekről tudta, hogy hatósági eljárást vontak volna maguk után. Ettől eltekintve az ideje javát párizsi könyvesboltok látogatásával töltötte, valamint olyan művészek társaságában, mint Pablo Picasso és Jean Cocteau. Naplót is vezetett ebben az időszakban (ez sem jelent még meg angol fordításban), amelyet a legnagyszerűbb írásai között tartanak számon.

Amikor azonban a hadi helyzet rosszabbra fordult, számos magas rangú Wehrmacht-tiszthez hasonlóan Jünger is aggódni kezdett Németország sorsáért, és személye a Claus von Stauffenberg által vezetett 1944 júliusi összeesküvés számos tagja számára szolgált inspirációként. Jünger kapcsolatban állt az összeesküvőkkel (például Erwin Rommellel), és titokban terjesztette A béke című írását, amely a háború és nácizmus utáni Németország tervrajzát tartalmazta.** [5] Bár Jünger érintőleges szerepe az összeesküvésben nem volt titok a nácik előtt, büntetésül csupán elbocsátották a Wehrmacht soraiból – valószínűleg ismét csak azért, mert a náci vezetés és a német közvélemény nagy tiszteletben tartotta. Fiát, ifj. Ernst Jünger tengerészkadétot ugyanebben az évben lázító beszélgetésekben való állítólagos részvétel miatt letartóztatták, és egy Wehrmacht büntetőszázadba osztották. 1944 novemberében Olaszországban esett el.

A háború után Jünger a konzervatív forradalom többi túlélő képviselőjéhez hasonlóan nehéz helyzetbe került – bár sosem volt nemzetiszocialista, sőt bizonyos mértékig ellenállást is tanúsított, mégis a jobboldal ismert képviselőjeként tartották számon, mint aki hozzájárult annak a miliőnek a kialakulásához, amely lehetővé tette a nácik hatalomra kerülését; ráadásul katonai szolgálatot is teljesített a Wehrmacht soraiban. Ezért a szövetségesek gyanakodva kezelték, és 1945-ben a britek négy évre eltiltották a publikálástól. Bár ezután még évtizedekig írt és publikált, élete végéig felette lebegett a fekete felhő, amely azokat kíséri, akik nem hajlandók elismerni a liberalizmus és a demokrácia nagyszerűségét. Ez a felhő a mai napig beárnyékolja szellemi hagyatékát.

1951-ben Jünger újabb, egyáltalán nem szokványos kalandra indult: az elsők között próbálta ki az LSD-t. Albert Hofmann svájci vegyész szülő nők számára szeretett volna fájdalomcsillapítót kifejleszteni, és kísérletezés közben véletlenül szintetizálta a drogot. Jünger írásainak régi rajongója volt, és úgy érezte, a szer által okozott pszichedelikus élményt csak a Jünger regényeiben leírt misztikus állapotokhoz tudja hasonlítani. Ezért aztán (ahogyan leírja az LSD: My Problem Child című könyvében) felvette a kapcsolatot Jüngerrel, és megkérdezte, hogy van-e kedve kipróbálni a szert. Jünger korábban már többféle kábítószerrel kísérletezett, és lelkesen fogadta a felkérést. Ezután 1951-ben Hofmann megjelent Jünger lakásán, ahol (orvosi felügyelet mellett) közösen kipróbálták a drogot. Jünger nagyon érdekesnek találta az élményt, amelyről irodalmi formában Visit to Godenholm című novellájában írt – ezt Annabel Lee fordította angolra a svéd Edda kiadó számára. Hofmann és Jünger később is alkalmanként együtt fogyasztott kábítószert, a jelek szerint még akkor is, amikor Jünger már jócskán elmúlt 90 éves (Hofmann szintén 102 évig élt, 2008-ban hunyt el). Jünger a droggal kapcsolatos tapasztalatairól az angolra még le nem fordított Annäherungen című könyvében ír.

A jobboldali szerepvállalása miatti állandó vitától függetlenül Jünger ünnepelt irodalmár lett nem csak a háború utáni Nyugat-Németországban, de Franciaországban is, ahol művei többsége elérhető fordításban. Szerte Európában számos díjat kapott, körbeutazta a világot, és úgy tartják, hogy az Antarktisz kivételével minden földrészen megfordult. Tekintélye akkora volt, hogy 1984-ben, amikor Németország és Franciaország közös megemlékezést rendezett Verdunnél, az I. világháború egyik legfontosabb harcterén, Jüngert kérték fel, hogy közvetítsen Helmut Kohl német kancellár és Jünger nagy tisztelője, François Mitterrand francia elnök között.

Jünger idős korában is termékeny szerző maradt, könyvek tucatjait jelentette meg. Írt fikciót – ideértve olyan műveket, amelyeket jogosan nevezhetnénk science fiction-nek –, valamint tényirodalmat is sokféle témában (összegyűjtött műveinek listája huszonkét kötetet tesz ki), és még több esszét, amelyek közül a legutolsó csak halála előtt néhány héttel jelent meg 1998-ban.

Alighanem sok Counter-Currents olvasóban felmerül a kérdés: jobboldalinak tekinthetjük-e Jüngert 1932 után? Nem könnyű ezt megválaszolni. Julius Evola nagyra értékelte Jünger weimari időszakban született műveit, és 1960-ban egy könyvet szentelt a Der Arbeiter-nek. Ennek ellenére árulónak tartotta Jüngert, amiért megszegte hűségesküjét, amikor bármennyire érintőlegesen is, de részt vett a Hitler elleni 1944-es összeesküvésben. Úgy gondolta, hogy a háború utáni években Jünger eladta magát a liberális köztársaságnak.

Ami az első vádat illeti, bár nem tagadható, de számításba kell vennünk az adott körülményeket. 1944-ben biztosra lehetett venni Németország vereségét, és a Hitler által meghirdetett, az utolsó emberig vívott totális háború az ország teljes pusztulásához vezetett. A Stauffenberg-összeesküvés vezetőinek többsége porosz arisztokrata volt, és egyáltalán nem állt szándékukban, hogy győzelmük esetén átengedjék hazájukat a liberális angol-amerikai gyarmatosításnak. A terv az volt, hogy ragaszkodnak Németország függetlenségéhez és csatlakoznak a szovjetek ellen forduló szövetségesekhez, de világossá tették, hogy nem járulnak hozzá Németország feltétel nélküli megadásához. Jüngernek az a szándéka, hogy Hitlert megbuktassa tehát úgy is tekinthető, mint a népe iránti hűség megnyilvánulása, annak ellenére, hogy a nép vezetői iránt valóban hűtlenné vált.

Ami a második vádat illeti, úgy gondolom, hogy ez megalapozatlan. Bár Jünger későbbi éveiben kétségkívül „lágyabbá” vált (korai műveit a saját „Ószövetségének” nevezte – de sosem tagadta meg), még a háború utáni írásait olvasva is egyértelmű, hogy sosem volt liberális demokrata. Mindig is elitista maradt, elhatárolódott a tömegtől, és borzalmasnak találta a modern világ egyre gyorsuló ütemben zajló elembertelenedését (ahogyan azt a Der Arbeiter-ben megjósolta). Az idős Jüngert, ha már be kell sorolnunk valahová, leginkább anarchistának tekinthetjük – és itt most nem arról az anarchizmusról beszélünk, amit az antifával és utcai tüntetésekkel azonosítunk. Jünger annak a gondolatnak volt a képviselője, amely szerint a modern állam az individuum börtönévé vált, és ebben a társadalomban, ahol a bürokraták kezében elképesztő és korábban soha nem látott hatalom összpontosul, csak akkor lehetünk szabadok, ha leválunk a világról és a magunk normái és értékei szerint élünk.

De arra is van bizonyíték, hogy Jünger sosem szűnt meg érdeklődni a jobboldal iránt. Például Alain de Benoist, a francia új jobboldal alapítója leírja [6], hogy 1977-ben Nizzában egy könyvfesztivál standjánál váratlanul megjelent Ernst Jünger, és beszélgetni kezdett vele. Benoist elmondása szerint Jüngert nagyon érdekelte a GRECE mozgalom, és ezután a haláláig leveleztek egymással. Ez jelentős momentum, mert az Új Jobboldal a német konzervatív forradalom folytatásának tekinthető. Lennart Svennson Jüngerről szóló könyvében [7] pedig azt olvashatjuk, hogy az 1986 óta hetente megjelenő német jobboldali folyóirat, a Junge Freiheit [8] Jünger halála után nyilvánosságra hozta: az író régi előfizetőjük volt. Egyik szerzőjük, Thorsten Thaler szerint mindig magával vitte a legfrissebb számot utazásai során, és nagyra tartotta a kiadványt, amely saját útját járta a fősodor konzervativizmusa és a radikális jobboldal között. Tehát annak ellenére, hogy nem nyilvánult meg közvetlenül politikai kérdésekben, Jünger sosem fordított teljesen hátat a politikának.

Lehetetlen vállalkozás egy ilyen rövid esszében összegezni Jünger irodalmi tevékenységét, de három művet ki kell emelnünk, amelyek fémjelzik gondolkodásának archetipikus szakaszait. Az első a Der Arbeiter 1932-ből, nacionalista korszakának csúcsteljesítménye. A „Munkás” szót nem marxista, osztályharcos értelemben használta, hanem mint egy archetípus megnevezését: a Munkás az az ember, aki produktív vagy kreatív tevékenységet végez. Jünger azt gondolta, hogy az ipari folyamatok, amelyek megteremtették és működtették az I. világháború személytelen gyilkoló gépezetét, hamarosan elterjednek az egész világon, maguk alá gyűrik az élet valamennyi területét, és az individuumot el fogja nyelni a kollektivizáció. Jünger számára ez egy olyan világ, amelyet személytelen erők uralnak, és amelyben minden tradicionális érték elpusztul anyagi célok, a termelés és fogyasztás érdekében. Röviden, ez egy számokból álló világ lesz. Jünger azonban látta ennek a sötét víziónak a pozitív oldalát is: megjósolta a Munkás-Titánok új fajának felemelkedését – fausti személyiségeket, akik az új hatalmat arra használják, hogy emberfeletti célokat valósítsanak meg. Az emberiség, ahogyan ma ismerjük, pusztulásra van ítélve, de a jövő titánjai életre hívhatnak valami újat és hatalmasat, és ezzel istenekhez hasonlóvá válhatnak.

1951-ben jelent meg a Forest Passage,*** [9] egy olyan ember visszaemlékezése, aki átélte a két világháború rémségeit, akinek szülőföldjét megszállta és felosztotta egymás között egyrészt a liberális demokrácia, másrészt a totalitárius kommunizmus – rendszerek, amelyek nem csak börtönbe zárják az alattvalóikat, hanem apokaliptikus pusztulással fenyegetik a világot. Jünger már nem beszél a titánokról, akik ezen erők segítségével emberfeletti lehetőségeket ragadhatnak meg – új hőse a lázadó, aki gerillaként a (jelképes) erdőbe húzódik vissza, hogy távol tartsa magát a modern világ pusztító hatásaitól és az autoriter erőktől, amelyek uralni és irányítani akarják őt. (Már ebben a művében Jünger azt állítja, hogy Amerika „szinte tökélyre fejlesztette” az uralom technikáját a rádió és a televízió révén). Az erdei lázadó visszavonul, és lehetőség szerint nem vesz részt ebben az embertelen társadalomban. Saját szabályai szerint él, de ugyanakkor ellenáll, és le akarja rombolni a társadalmat tetteivel (még akkor is, ha ezek kudarca előre megjósolható), vagy önneveléssel és vallásgyakorlással. Jünger a német hagyományra is hivatkozik, amely az otthonra mint szentélyre tekint: az otthon a szabadság tere – írja –, nem azért, mert ott a szabadságot törvény biztosítja, hiszen a törvény ellened fordulhat, hanem azért, mert aki otthon van, az képes szembeszállni azokkal, akik be akarnak hatolni ebbe a térbe.

Végül essék szó az 1977-ben megjelent Eumeswil-ről, amely Max Stirner és más anarchisták gondolataira támaszkodik. Ebben Jünger kifejti az Anarch koncepcióját. „Az Anarch az az anarchistának, ami a monarcha a monarchistának” – írja. Az Anarch a modern világban él, de lélekben nem része annak. Benső világában megvannak a saját hitei és értékei, a külvilág vonatkozásában pedig magát szigorúan csak megfigyelőnek tekinti. Más szavakkal, ebben a világban van, de nem ebből a világból való. Ez a gondolat feltűnően hasonlít Evola apoliteia és „tigrislovaglás” koncepciójára.

Bármit gondoljunk is Jünger életéről és munkásságáról, tagadhatatlan, hogy egyik legjelesebb képviselője volt egy kihalóban lévő fajtának: a zseninek, aki egyszerre több területen is fontos eredményeket ér el, aki csodálatos műalkotásként formálja meg saját életét, egyaránt értve ez alatt azt, amit tesz és azt, ahogyan megéli. Ma a kisemberek korában, amikor arra biztatnak bennünket, hogy sose váljunk felnőtté és tartsuk ambícióinkat alacsonyan, Jünger a Titánok Korának fölénk tornyosuló alakja, egy olyan férfi, aki a saját szabályai szerint élte az életét, és ezzel átalakította maga körül a világot.

Bár Jünger művei számos európai nyelven elérhetők, valamilyen ok miatt az Acélzivatarban-tól eltekintve az angol nyelvű világban ezek nem keltettek feltűnést, és munkásságának csak kis részét fordították le nyelvünkre. Szerencsére a Telos Press igyekszik ezt a helyzetet orvosolni, és az utóbbi években elkezdte megjelenteti Jünger műveinek fordításait. Jünger életének és gondolatainak tanulmányozásához kiváló kezdőpont a 102 Years in the Heart of Europe [10] (102 év Európa szívében) című film, egy svéd forgatócsoport által készített, narrációval kiegészített interjú, amely egy évvel az író halála előtt készült.

Jegyzetek

* [11] Németül: In Stahlgewittern, angolul: Storm of Steel. Magyar kiadás: Acélzivatarban, Noran Libro Kiadó, 2014. (A ford.)

** [12] Németül: Der Friede

*** [13] Németül: Der Waldgang

Fordítás: Csató Pál

További magyar nyelvű írások [14]