A május 26-i tüntetés és Heidegger

^[1]401 words

Fordítás : MARTON Lajos

English version here ^[2]

A május 26-i tüntetők jogosan fogják harsogni türelmetlenségüket és haragjukat. Még ha meg is szavaznak egy becstelen törvényt, azt hatályon kívül lehet helyezni.

Most hallottam egy algériai blogban (internetes napló) : « Mindenesetre, 15 éven belül Franciaországban az iszlám hívei lesznek hatalmon és megszüntetik ezt a törvényt. » Ezzel nem nekünk akarnak kedveskedni, – efelől ne legyen semmi kétség – hanem mert ez ellentétben van a chariával (az iszlám törvénye).

Felületesen nézve, ez az egyetlen létező közös pont az európai hagyomány (amely tiszteletben tartja az asszonyt) és az iszlám (amely nem tiszteli őt) között. Erre az ellenmondást nem tűrő algériai kijelentésre a hideg futkosott a hátamon. Ennek következményei sokkal óriásibbak és katasztrofálisabbak lennének, mint a megvetni való Taubira-törvény.

Tisztán kell látnunk : Franciaországnak iszlám hatalom alá kerülése a lehetőségek világába tartozik. 40 év óta valamennyi párt politikusai és kormányai (a Front National = a Nemzeti Front kivételével), valamint a munkaadók és az Egyház ezen tevékenykedtek aktívan és meggyorsították minden eszközzel az afrikai-arab bevándorlást.

Nagy íróink már régóta megkongatták a vészharangot, gondoljunk mindenek előtt Jean Raspail prófétai könyvére, (Le camp des Saints = A Szentek tábora) mely óriási példányszámban kelt el.

A május 26-i tüntetőknek föltétlenül ismerniük kell ezt a realitást : harcukat nem lehet csupán a homoszexuálisok házasságára korlátozni A « nagy népességcsere » Franciaországban és Európában, amit Renaud Camus írónk már leleplezett, a jövőre nézve sokkal katasztrofálisabb veszélyt jelent.

Mindennek megakadályozására nem lesz elég illedelmes, jámbor utcai tüntetéseket szervezni. Először egy « szellemi és erkölcsi reformot » kellene végrehajtani, mint mondotta Renan. Ez lehetővé tenné a francia és európai létazonosság emlékezetének visszaszerzését, melynek szükségszerűségét még nem lehet tisztán észlelni.

Minden bizonnyal újabb, látványos és jelképes tettekre lesz szükség, hogy felrázzuk az alvókat, a mesterségesen elaltatott lelkiismereteket és felébresszük az eredeteinkre való emlékezést. Olyan időkbe lépünk, ahol a szavakat tettekkel kell bizonyítani.

Emlékeznünk kellene arra is, amit Heidegger zseniális módon fogalmazott meg a « Sein und Zeit » (Lét és Idő ) művében : « Az ember lényege a létében van, nem pedig egy « másik világban ». Itt és most dől el sorsunk, az utolsó másodpercig. És ennek a végső másodpercnek ugyanakkora fontossága van, mint az egész eddigi életnek.

Ezért kell, hogy önmagunk legyünk a legutolsó pillanatig. Ha önmagunk döntjük el, hogy valóban akarjuk sosunkat, akkor leszünk győztesek a semmi fölött. És ezen követelmény alól nincsen kibúvó, mivel csak ez az egy életünk van, amelyben tőlünk függ : teljes egészében önmagunk vagyunk, vagy semmik. »